Dió

A héjasok közül hazánkban a diót, a gesztenyét, a mogyorót és a mandulát termesztjük. Gazdasági jelentőségük, botanikai jellemzőik, termőhelyi igényük és termesztési sajátosságaik eltérnek egymástól. A felhasználás módja miatt kerültek azonos gyakorlati csoportba: mindegyiket a magbeléért termesztjük. Magyarországon a diónak van a legnagyobb elterjedtsége és gazdasági jelentősége. A 4 faj összes faállományából a dió 85%-kal veszi ki a részét, a fennmaradó 15%-on osztozik a többi héjas. Ez elsősorban a dió nagyobb termésbiztonságával függ össze. Előnnyel jár az is, hogy a többi héjas áruhiánya a dióval részben helyettesíthető.

Éghajlat és talajigény

Melegkedvelő növény. Ez az igény ősszel is megmutatkozik. Kedvező időjárás esetén a hajtásnövekedés megfelelő időben befejeződik, a vesszők jól beérnek, a tartalékok képzése optimális. Ebben az esetben a fák télen a –25 °C-ot is elviselik. A dió fagyérzékenysége rügyfakadás után nagyfokú. A vegyes rügyből fejlődő fiatal hajtásokban már a –1 °C-os lehűlés is komoly kárt tesz, amit bizonyított a 2016-os esztendő az ország nyugati tájain. Miután a virágokat hordozó hajtás károsodik, ez a korai fagykár a fák terméketlenségéhez vezet. Ezért van igen nagy jelentősége egyrészt a fagyzugok elkerülésének, a védett fekvések kiválasztásának, másrészt a későn fakadó fajták termesztésbe vonásának. A kiegyenlített klíma előnyös a tavaszi fagykár elkerülésében. Később ismét melegigénye válik hangsúlyossá, az erősen ködös, párás időjárás elősegíti a veszélyes kórokozók (Xantomonas juglandis, Gnomonia leptostyla) fellépését. A mélyrétegű, jó vízgazdálkodású, szerves anyagban gazdag öntéstalajokon díszlik jól. Nem lehet megtévesztő az ártéri diósok létrejötte. Olyan helyen találunk szépen fejlődő, hosszú életű fákat, ahol a rövid ideig tartó vízborítás nagy mennyiségű szerves anyagot hordott az ültetvénybe. A diófák gyökerei nem viselik el a pangó talajvizet és a talaj tartós levegőtlenségét.

Nézzük tehát a különböző tápelemek a növény életében játszott szerepét. Nitrogén: vegetatív növekedés, nővirágkezdeményt tartalmazó rügyek kialakítása, termésképzés, a gyümölcs méretének növelése. Foszfor: vegetatív szaporodás, a szövetek növekedése (gyökerek, hajtások, fatest). Kálium: vízháztartás, fotoszintézis, gyümölcs kifejlődése. Kalcium: szövetek kifejlődése, anyagcsere. Magnézium: fotoszintézis, légzés. Vas: hiánya megnöveli a kalciumtöbblet okozta klorózis veszélyét; élettani folyamatokban vesz részt, csakúgy, mint a bór és cink. Egyébként az összes mikroelemre szüksége van a diófának, de olyan minimális mennyiségben, hogy gyakorlatilag soha nem fordul elő hiányuk, mert a talajban a diófa szükségletét sokszorosan meghaladó mértékben állandóan rendelkezésre állnak.

Minden tonna diótermés - lombbal és a faanyag-növekedéssel együtt számolva - 6 kg nitrogént, 2,4 kg foszfort, 12 kg káliumot, 22 kg meszet (CaCO3 von ki a talajból. Ezeket a mennyiségeket fenntartó tápanyagigénynek tekinthetjük. A tervezett telepítés (általában ősz) ideje előtt egy hónappal fejezzük be az alapműtrágyázást, és ültetés idején ne műtrágyázzunk, hogy elkerüljük a diócsemete gyökerének károsodását. (A lengyeltóti ültetvényben például az alapműtrágyákból 3 tonnát adtak hektáronként, ezen túl évente csak nitrogént pótolnak, két adagban, márciusban és májusban).

A termőkori fenntartó műtrágya szükségletét szaklaboratóriumi vizsgálattal, levélanalízissel állapíthatjuk meg. Papp J. 1993-as adatai szerint akkor kedvező a diófa tápanyagellátottsága, ha a levél szárazanyagában 2,4-3,2 % nitrogén, 0,18-0,24 % foszfor, 1,8-2,4 % kálium, 1,5-3,0 % kalcium és 0,3-0,8 % magnézium található.

A technológiai javaslatban szereplő termékek változhatnak talajanalitikai javaslatok alapján, illetve a hiánytünetek elemzésével eltérő termékcsoportok alkalmazhatóak, a precíz utánpótlás és (szükség esetén) a megfelelő regenerációs potenciál eléréséhez.

*a készítmények jól keverhetők a növényvédőszerekkel, ezért javasoljuk az esetleges permetezésekkel egy menetben történő kijuttatásukat.